Tatai Erika, a Pannonhalmi Béla Általános Iskola és Gimnázium igazgatónője közel 40 éve van a pályán. 24 évesen lett igazgatóhelyettes abban a 8. kerületi iskolában, ahova általános iskolai tanulmányai alatt járt, 22 évig helyettesként/pedagógiai igazgatóként dolgozott. 11 éve igazgató a Pannonhalmiban, ahol 28 éve dolgozik, és ami a pályafutása során a második munkahelye. Tanítói végzettséggel 37 éve tanít alsó tagozaton, valamint - a teológia elvégzését követően - bekapcsolódott a bibliaismeret oktatásába is.
Mi az, ami elsőre eszedbe jut, amikor felidézed az emlékezetes pillanatokat az elmúlt évtizedekből?
Az iskola új köntösbe öltöztetése kapcsán a névválasztás körüli izgalmak egyik eseményére mindig szeretettel gondolok vissza. Szabó Csaba oktatási főigazgatótól kaptam egy vaskos könyvet, amiben a baptista egyház nagyjait mutatták be. Egy téli este volt, amikor már régen haza kellett volna mennem az iskolából, de a nap izgalmainak levezetéseképpen gondoltam, hogy belepillantok ebbe a könyvbe, hátha szimpatikus lesz valaki, akinek a nevét méltán viselhetné iskolánk. A könyv Pannonhalmi Bélánál nyílt ki. A néhány sor, amit a lelkipásztorról írtak, olyan mélyen érintett, élete olyan sok szálon kötődött a mi gyerekeinkhez, hitvallásunkhoz, hogy nem engedett a gondolat, legyen ő a példa előttünk. Így lettünk Pannonhalmisok.
Lassan eltelik egy nagyon fontos 10 hónap, hiszen egy éve már gimnáziumként is működtök. Mik a tapasztalatok? Mire vagy a legbüszkébb ebből az elmúlt egy évből a gimnázium kapcsán?
Egy igazán méltó, modern iskolaépületben sikerült megindítanunk a gimnáziumi oktatást. Érdekes szemlélni, hogy mi, pedagógusok is milyen fejlődésen megyünk keresztül. Az egyik gimnazista a tanév elején azt kérdezte tőlem: „Önök fel vannak készülve a kamaszok fogadására?” Határozottan azt mondtam, „Hát, persze”. Most, egy év távlatából azt mondhatom, hogy akkor ez egy elhamarkodott kijelentés volt, de mára már a „Hát, persze” sokkal stabilabb.
És persze vannak olyan dolgok is, amelyeket te honosítottál meg. Ilyen például a két évente megrendezésre kerülő „Gyöngyhalász”. Ha 3 szóval kellene jellemezned az idei „Gyöngyhalász - Ki mit tud?” tehetségkutatót, melyek lennének ezek?
bátorság, kitartás, érték
És ha egy kicsit bővebben, akkor mit emelnél ki, miben volt más az idei, mint a korábbiak?
Amikor két műsorszám között a nézőtér mellett egy kisleány azt kiabálta „…anya, ez életem legjobb napja…”, akkor az idő megállt. Kell ennél több? Nyertünk! Nyertünk, mert összetartoztunk, mert közös világunk épült, mert egy csomó emóció megbolygatott bennünket. Nekünk, szervezőknek remek volt megélni, hogy az előkészítő szakaszban már félszavakból is értettük egymást mind a kollégákkal, mind a felkészítő iskolák szakembereivel. Problémás sokszor a tehetséget definiálni, de a rendezvény tapasztalatai a szakemberek számára is fejlődést jelentenek, hisz egyre inkább képesek vagyunk meghatározni, hogy mit keresünk; a színpadon pedig egyre több igazi tehetségre lelünk.
Vannak-e példaképeid?
Legfőbb példaképem Édesanyám, aki hősként élt (édesapám elhunyt 50 évesen, onnantól egyedül nevelt engem és a testvéremet, kemény fizikai munkát végezve); mindig magaslatokban, feltételek nélkül szeretve hordott maga előtt bennünket. Az ő hite, ereje, bátorítása, támogatása, léleksimogatása ölelt, felemelt minden élethelyzetben, mindig ott volt a legnehezebb pillanataimban, fogta a kezem.
Gyönyörű szigetet épített az óceánon, ami a családot jelentette. Szigetet, ami menedék az óceán végtelen horizontján, ott, ahol nem érnek el vad hullámok, ragadozók. Szigetet épített a szeretet és a biztonság tégláiból. Ő volt a csoda – mindent odaadott, ami neki volt; boldogságot, biztonságot, erőt, tudást, célt, tartást, szorgalmat, figyelmességet, érzékenységet, hatalmas szerető szívet; ám soha nem kért és el nem fogadott. Szeretett olyan lenni, aki semmi áron nem adja fel, aki örökké hisz a jóban, a szépben, a csodában. Nem ismerte a lehetetlent, bátor volt. Örülök, hogy éppen olyan embernek nevelt, amilyen vagyok, igyekezve épp olyannak lenni, mint amilyen Ő volt.
Személyiségem kiteljesedésében, a világhoz való odafordulásomban, hitemben Szenczy Sándor példája jár előttem. A „.nincs lehetetlen” életszemlélet, a mindent meg tudok oldani mosolyogva, vagy netán fogcsikorgatva, a – bármilyen távol lévő – cél elérése, megvalósítása, a ’leveszem magamról a tekintetem’, mind-mind én is vagyok; ám az ő megoldásai, hitben járása, csodának számító ’alkotása’ – a ’Szeretet Szolgálat’ – megismételhetetlen és egyben minta előttem. Emberi nagyságát a világ minden pontján méltatják.
Bárhol járt a Földön, távoli országokban, az emberek mindenhol ünnepelték érkezését...legyen az Haiti, Kambodzsa, Libanon, vagy egy pici magyarországi falucska, mind-mind olyan hely, ahol égi ajándékként tekintettek Rá, ahova visszavárták.
Sri Lankán – az általa épített – Help faluban járva, megdöbbentő helyzetnek voltam szemtanúja; az ott élő emberek, feldíszítették lelküket, környezetüket, felvették legszebb ruhájukat, csak mert tudták, közeleg a vele való találkozás. A dzsungel közepén érkezésünkkor megszólalt a magyar himnusz, és aprócska gyerekek lapuleveleket nyújtottak felénk ajándékul, majd nagyobbacskák egy rúdra felhúzták a magyar zászlót. Amikor belépett Sándor otthonaikba, a családok tagjai egyesével leborultak előtte, és megcsókolták a földet hálájuk, tiszteletük jeléül. Haitin árvagyerekek csüngtek a nyakában, ölelték, pedig fel sem fogták, hogy életüket talán neki köszönhetik. Ajándéka, megmentője volt millióknak, otthont, hitet, reményt, adott. Tanítása örökérvényű, ami bennünk él tovább. Hálás vagyok az Égieknek, hogy életfonalunk találkozhatott. Meghatározó személye volt életemnek.
Ócsai Nagy Pál Éremmel ismerték el a munkádat. Mi volt az első gondolatod, és mit jelent számodra ez az elismerés?
Csak a díjátadón tudtam meg, hogy az egyik legrangosabb kitüntetést kaptam, de talán ez mindegy is volt. Amikor elolvastam a meghívót, könnyes lett a szemem. Lehetünk bármilyen ’nagyok’, az észreveszik/értékelik a tetteid megható, csodajó, hosszú időre lendületben tartó érzés. Pedig! Az én szívem van folyamatosan tele hálával a Szeretetszolgálat felé, hiszen olyan felsorolhatatlanul sok értékeket hordozó ajándék a velük való ’együttmunkálkodás’, amit nehéz lenne összeszedni.
Nagy világutazó hírében állsz. Volt-e bármilyen olyan az utazások során látottakból, amit hazahoztál és beépítettél az iskolád mindennapjaiba?
A kíváncsiság, az élet különlegességeinek, másságának a felfedezése vonz a nagyvilágba. Mindig hatalmas tarisznyával érkezek haza, és át akarom adni a megélt élményeket mindenkinek a környezetemben, hogy építsek vele másokat is. Így indultak a zarándokutak pedagógusok, majd ’bárki, akit érdekel’ részvételével Izraelbe, a Szentföldre is. Sándorral és Bélával több, mint ötven – a Baptista Szeretetszolgálatnál - dolgozó merítkezett be a Jordánban ezen utakon.
Amit mindig megfogalmazok az utazásaimat követően, hogy életünk a bátorsággal arányosan zsugorodik vagy bővül –, és ezt közvetítem a gyerekeknek is.
Mindig mosolyogsz és megkérdőjelezhetetlen derűvel szemléled ezt a világot, ami azért nem szűkölködik nehézségekben. Hogyan tudod fenntartani ezt az optimizmust?
’A ma és a holnap mindig okosabb és szebb lehet, mint a tegnap…’ – ezt vallhatnám is, de igazán egyszerűen csak belülről jön. Minden apróságra rá tudok csodálkozni, most például klassz, hogy az új iskolaépületbe a nulláson keresztül jutok el, és menet közben láthatok egy-egy repülőt fel vagy leszállni; a suliba belépve egy tükör fogad, amibe mindig belenézek, megigazítom magam és megállapítom: ma jól nézek ki, és hát, a gyerekek, akik között nem tudok úgy elmenni a folyosón, hogy valaki ne dicsérné meg a ruhámat, frizurámat…így hát pedagógusnak lenni ajándék, ezt nyugodtan mondhatom.
ÉS! A legnagyobb égi ajándék a CSALÁD, ahol minden lerakható, felvehető, ahonnan – nem csak külsőmben - ’mosva-vasalva’ indulhatok útnak nap, mint nap.
Hiszem, ha rámosolygok a világra, az visszamosolyog rám.
...
